Ez a kis munkahelyi ínyencség pénteken került terítékre, amikor már mindannyian olyan állapotban voltunk, hogy idegsejtek csak nyomokban lehettek volna fellelhetők megviselt koponyáinkban.
Zsolti, aki örökké csak úgy tud dolgozni, hogy maga elé gügyögi az éppen kitalált káromkodásait - át-átszőve bizonyos gyógyszerészeti fogalmakkal, hogy el ne felejtse, hol tartott -, ma nem tett ilyesmit. Egész nap csendben ült velem szemben és dolgozott, szinte el sem mozdult a helyéről. A főnök meg csak bámulta. Meg megdícsérte az mp3-as lejátszóját, amire Zsolti nem reagált. Itt kezdtük úgy érezni, hogy valami nincs teljesen rendben.
Miután már mindenki visszavonult az ebédszünetről és Zsolti már vagy háromszor felszaladt Andihoz (afféle menedzserünk, minden erre utal, a munkaköri leírásán kívül) és mindháromszor sikertelenül, kijött belőle az egész napi stressz azzal az egy kijelentéssel, ami aztán mindenkinél mosolyra váltotta a péntek délutáni arckifejezést.
- Ebben a betegtájékoztatóban annyi a mellékhatás, mint a szar. Ez az a gyógyszer, amit ha nem haltál még meg, beveszed és akkor meghalsz.
Ezután ránézett a csomag dohányra, ami ott hevert az asztalomon ebédszünet óta és nagy vigyorogva megkérdezte, hogy sodorhat-e egyet. Mosolyogtam, persze, hogy sodorhat. Csakis mosolyogni tudtam Zsoltin, a srácon, aki mindig pontosan összehajtogatja a pulóverét, miután leveszi, öt sör után is ki akarja számolni, hogy mennyire lehet motiváló az öt százalékos borravaló és akitől a szivarozás és az ereszdelahajamat vészesen távol áll.
Főznék neki egy teát vagy lebeszélném a cigiről. Vajon lehet-e ezt? Aztán úgy döntöttem, inkább keresek neki egy helyes magyar magyarázatot (!) a papulára.
Aztán egyszerűen csak besötétedett és eljött az ötóra.
* * *
This little piece of workplace-gourmet came up when every one of us at the point when neurons could be only found in traces in our worn out skulls.
Zsolti [zhōltē], who always needs to babble his spontaneously created oaths (full of pharmaceutical terms, so he won't forget where he was), well he wasn't doing it today. Just sat quietly vis-à-vis with me and barely stood up from his place. The boss just stared at him. He even made a compliment on his mp3 player - no reaction at all from Zsolti. This was the point when we first got this feeling, that something’s not right here.
After everybody came back from lunch break and Zsolti jumped upstairs like three times already to talk to Andi [ŭndē] (some kind of manager of ours, every sign shows it, except her job description), and he failed all the time, stress just blew out from him with a statement which definitely changed the expression on the faces from "pátek odpoledne, tivole" to a cheeky smile.
- In this leaflet there's a shit load of side effects. This is the medicine, which, if you are still alive, than you can take it and you will die.
Than he looked at the pack of tobacco wich was laying on my desk since the lunch break, simpered and asked me if he could roll one. I smiled, of course he can. I could only smile at him anyway, I mean, the guy who always folds his sweater so precisely, who , even after five beers, starts counting if a five percent tip is worth it for the waiter or not, who are so apart from smoking and spree.
I would like to make him a tea or convince him not to smoke that roll-up. But would that be right from me? The I decided to look for an apropriate Hungarian explanation for papulæ.
Than it just simply got dark and five o’clock came.
