- Tekeregjünk már egyet, gyerekek! - mondta apám és kiengedte a kéziféket, amely mögött valahol, mintha a mélyben, türelmetlenül morgott a motor.
- Gyí! - és nekilódult mind a kilencvenhat pejparipa, a kelet felé vezető úton. Torda után már tisztulni látszott a Kolozsváron még súlyos, stresszes levegő. A dicső Mócvidék felé tepertünk, kamionokat és részeg bácsikat kerülgetve. Apámat mintha elkapta volna egy, kamaszokra jellemző spontán bolondéria és a térdeit cream-ritmusra csapkodva, pedálokat nem kímélve énekelte az utoljára harminc éve énekelt Eric Clapton-refréneket . Bolond egy délután volt. Emese meg Zoli indulás előtt még a konyhában nyöszörögte a kihűlt kávét, anyám aggódóan figyelte az időjárás-jelentést, magam meg a fényképezőgépet ellenőriztem, nehogy lemerüljön az akku, vagy tele legyen a kártya.
350 kilóméter, párás hegycsúcsok, poros ösvények, füsttől rezgő levegő, kavargó Aranyos, Szolcsva didergő dombjai.
Minden benzint, cigit és Eric Claptont megért, hogy ebben a feszült családban történt végre valami.
Vannak boldog pillanatok. Vannak, és azok is fájnak, mert ilyenkor tudjuk, hogy még sokáig fogunk éhezni a következőre. Önsanyargató család vagyunk. Szeretjük kínozni magunkat és egymást. Béke legfeljebb akkor lehetett a házban legutóbb, amikor mindenki szét volt széledve, a házban pedig valamely, kövületnek számító nagyszülő tett-vett egyedül. Feszült és magányos család vagyunk. Nem a család magányos, hanem a tagjai.
Ünnepnapokon, ha sikerül legalább félig összeszerveződni, előbb-utóbb mindenki szétszéled egy-egy szobába – még szerencse, hogy annyi sok szoba van. Anyámat majdnem mindenki bántja, majdnem teljesen megérdemelten. Kapkodó, arrogáns bírálkozása, számonkérő hangneme és szemtelen tapintatlansága minden halandót kihoz a sodrából. Kivéve nagyapát – tőle tanulta. Azonkívül mérhetetlenül önfeláldozó, annyira erőltetve, hogy ezzel is kihoz mindenkit a sodrából. Alighanem nekünk köszönheti, hogy egész nap feszült. Minden szervezetlenségét kárpótolni látszik az élettapasztalata és a háziasszonyokra jellemző gyakorlatiassága. Kőkemény harckedvet örököltem tőle. Minden fontos neki, ami nem róla szól, talán ezért olyan nehéz lerázni. Soha nem fogja elvágni a köldökzsinórt.
Mit nem adnék, ha egyszer meghallgatna és elgondolkozna azon, amit mondok neki.
Mit mondhatnék még? Az önfeledtség nálunk egyenlő a felelőtlenséggel, a komolytalansággal. A komolyság valami különösen tiszteletben tartott fogalom, nálunk valami görcsös állapothoz hasonlíthat, mint amikor az ember lenyel hosszában egy szép nagy szőlőkarót és ezért kénytelen tökételetesen egyenes háttal élni. Nem tudompontosan leírni, csak elképzelni, mert a szüleim rám valahogy mindig az ellenkezőjét mondták. Szegény fejem. Még szerencse, hogy emellett még javíthatatlan is vagyok. Van remény.
Apám a komoly (l. a fenti meghatározást) eszmék embere, szerinte az ember beszéljen tömören, éljen mértékletesen, jó református módjára. Annyira nem mer beleszólni a család nőtagjai között folyó vitákba, hogy egy idő után észre sem veszik, hogy ott van. Mindenki fél tőle, mert lappangó, majd kitörő haragja robban és nagyon hangos. Ez olyankor fordul elő, mikor sarokba szorítják. Tulajdonképpen ezzel leplezi tehetetlenségét. Állandó belső konfliktusban él önmagával, a fiatalabb generációval és az információs forradalommal. Nem mondta soha de tudni lehet, hogy visszasírja a múlt rendszert, amikor volt munkája, éltek a szülei és mindenki itthon volt. Anyám szerint balek, maga szerint becsületes, szerintem önzetlen és régimódi. Vele lehet beszélgetni, arra viszont még nem sikerült rájönnöm, hogy valaha beszélgettek-e anyámmal. Tőle örököltem a tartást. Remélem, nem hozok rá szégyent.
So long. Mindig várjuk a következő kirándulást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése