2010. november 22.


Felülök a villamosra és hazazötyögök. És nem gondolok semmi másra. Sem munkára, sem filmre, sem versekre, sem férfira. Hazazötyögök kénylemes kis kuckómba, ahol a központi fűtés szenvtelen állandósága fotelhez szögez és el nem enged onnan másnap reggelig. Ma nem tervezek. Ma nem írok már többet semmit, nem gépelek domain-neveket, elfelejtem még Téged is, el Prágát, el Kolozsvárt, el a világot. Holnap úgyis tovább dolgozunk és klikkelgetünk. Az egyedüli dolog, ami most a fejemben járhat, hogy valamikor ezt majd csehül is le fogom tudni írni és ez jól esik. Comfortably numb és ez így most jó.

A színes éjszakákra!

***

Just get on the tram and go home. And I don't think of anything else. I don't think of work, nor movie, poems, nor man. Just go home to my comfortable edge, where the permanence of the central heating nails meto the couch and doesn't let me go until tomorrow morning. I don't make plans today. I won't write anything more, don't type domains, will even forget about You, Praha, Kolozsvár, the whole world. We will keep on working and clicking tomorrow anyway. The only thing that van cross my mind right now is that sometime I will be able to write this down in czech and it feels good. Comfortably numb and right now it's good.

For jazzy nights!

2010. november 21.

It's Revolution time, baby :)

Tudom, hogy egy kicsit késő, de azért mégis:
I know it's a bit late for this, but yet:

Éljen november 17!
Viva November 17th!

2010. november 19.

Velvet

Hát én azt hiszem, azt nevezik igazán globalizációnak, amikor már senki nem kérdi meg, hogy mit keres Lady Gaga Prágában a bársonyforradalom évfordulóján.

Hamarosan jelentkezem egy részletesebb beszámolóval.

***

Well, I guess I found a good definition for globalism: when no one puts in question what is Lady Gaga doing in Prague on the memorial day of the Velvet Revolution.

Gonna be back with more details soon.

2010. november 7.

The Beatles vs. ELC-Group: Lássuk, kitől robban el az agyam hamarabb / Let’s see, which one’s going to blow my mind first


Ez a kis munkahelyi ínyencség pénteken került terítékre, amikor már mindannyian olyan állapotban voltunk, hogy idegsejtek csak nyomokban lehettek volna fellelhetők megviselt koponyáinkban.

Zsolti, aki örökké csak úgy tud dolgozni, hogy maga elé gügyögi az éppen kitalált káromkodásait - át-átszőve bizonyos gyógyszerészeti fogalmakkal, hogy el ne felejtse, hol tartott -, ma nem tett ilyesmit. Egész nap csendben ült velem szemben és dolgozott, szinte el sem mozdult a helyéről. A főnök meg csak bámulta. Meg megdícsérte az mp3-as lejátszóját, amire Zsolti nem reagált. Itt kezdtük úgy érezni, hogy valami nincs teljesen rendben.

Miután már mindenki visszavonult az ebédszünetről és Zsolti már vagy háromszor felszaladt Andihoz (afféle menedzserünk, minden erre utal, a munkaköri leírásán kívül) és mindháromszor sikertelenül, kijött belőle az egész napi stressz azzal az egy kijelentéssel, ami aztán mindenkinél mosolyra váltotta a péntek délutáni arckifejezést.
-          Ebben a betegtájékoztatóban annyi a mellékhatás, mint a szar. Ez az a gyógyszer, amit ha nem haltál még meg, beveszed és akkor meghalsz.

Ezután ránézett a csomag dohányra, ami ott hevert az asztalomon ebédszünet óta és nagy vigyorogva megkérdezte, hogy sodorhat-e egyet. Mosolyogtam, persze, hogy sodorhat. Csakis mosolyogni tudtam Zsoltin, a srácon, aki mindig pontosan összehajtogatja a pulóverét, miután leveszi, öt sör után is ki akarja számolni, hogy mennyire lehet motiváló az öt százalékos borravaló és akitől a szivarozás és az ereszdelahajamat vészesen távol áll.
Főznék neki egy teát vagy lebeszélném a cigiről. Vajon lehet-e ezt? Aztán úgy döntöttem, inkább keresek neki egy helyes magyar magyarázatot (!) a papulára.

Aztán egyszerűen csak besötétedett és eljött az ötóra. 

* * *

This little piece of workplace-gourmet came up when every one of us at the point when neurons could be only found in traces in our worn out skulls.

Zsolti [zhōltē], who always needs to babble his spontaneously created oaths (full of pharmaceutical terms, so he won't forget where he was), well he wasn't doing it today. Just sat quietly vis-à-vis with me and barely stood up from his place. The boss just stared at him. He even made a compliment on his mp3 player - no reaction at all from Zsolti. This was the point when we first got this feeling, that something’s not right here.

After everybody came back from lunch break and Zsolti jumped upstairs like three times already to talk to Andi [ŭndē] (some kind of manager of ours, every sign shows it, except her job description), and he failed all the time, stress just blew out from him with a statement which definitely changed the expression on the faces from "pátek odpoledne, tivole" to a cheeky smile.
-          In this leaflet there's a shit load of side effects. This is the medicine, which, if you are still alive, than you can take it and you will die.

Than he looked at the pack of tobacco wich was laying on my desk since the lunch break, simpered and asked me if he could roll one. I smiled, of course he can. I could only smile at him anyway, I mean, the guy who always folds his sweater so precisely, who , even after five beers, starts counting if a five percent tip is worth it for the waiter or not, who are so apart from smoking and spree.
I would like to make him a tea or convince him not to smoke that roll-up. But would that be right from me? The I decided to look for an apropriate Hungarian explanation for papulæ.

Than it just simply got dark and five o’clock came.

2010. október 20.

Kiporolom kicsi piros kuckómat

... és teleaggatom jópár új élménnyel - mert igencsak elhanyagoltam szegénykét.
Sok esemény és bonyodalom történt, sok érzés kóricált bennem, sokféle gyönyört és keserűséget volt alkalmam megtapasztalni, amióta utoljára írtam. Azóta nem lettem sokkal okosabb, vagy sokkal megfontoltabb, annyit viszont tiszta szívből kijelenthetek: Az élet szép.
Megkockáztatom beharangozni, hogy nemsokára újra jelentkezem, leírásokkal, élményekkel, mert van belőlük elég és jámbor szájbernaplócskám mindent meghallgat.

Addig is, szép tarka őszt kívánok mindenkinek!

***

I'm cleaning up my little red shelter here... and planning to stuff it up wit many recent and not so recent expreciences - because I did not pay enough attention on the poor little thing.
Many happenings and complication went on, many feelings chased eachother in me and I had the opportunity to taste many sorts of pleasure and bitter since the last time I wrote. I haven't become much more clever or deliberate since then, but I can definitely make a statement from a pure heart: Life is beautiful. 
I'm going to take the risk to set to show up again, with narratives, and all the things I lived, because there are plenty of them and my easeful cyberdiary is willing to listen to everything I telling'm.

Until next time, I wish a nice, colourful autumn for all of you!

2010. április 2.

Kolozsvár címere


Végre valahára létezik egy kezdeményezés, arra, hogy állítsák újra "hivatalba" Kolozsvár eredeti címerét (ahelyett, hogy újra kitaláljanak egy sokadikat). 


A petíció itt található, természetesen Kolozsvár címereinek történetével együtt.  Reméljük, minél többen aláírjátok!

2010. március 10.

Ha március tizenötödike, akkor Pilvax kávéház

Gyertek március tizenötödikén a Corvinus Pubba, ahol A magyar szabadságharc című tárlat, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet ünnepi műsora és Vetési Nándor fellépése lesz látható az Alteregó Csoport kíséretében,  este nyolc órai kezdettel.
A belépés díjtalan.
Az egész hétvéget és hétfőt kitöltő ünnepi program itt tekinthető meg

2010. március 2.

Kirándulni jó!


- Tekeregjünk már egyet, gyerekek! - mondta apám és kiengedte a kéziféket, amely mögött valahol, mintha a mélyben, türelmetlenül morgott a motor.

- Gyí! - és nekilódult mind a kilencvenhat pejparipa, a kelet felé vezető úton. Torda után már tisztulni látszott a Kolozsváron még súlyos, stresszes levegő. A dicső Mócvidék felé tepertünk, kamionokat és részeg bácsikat kerülgetve. Apámat mintha elkapta volna egy, kamaszokra jellemző spontán bolondéria és a térdeit cream-ritmusra csapkodva, pedálokat nem kímélve énekelte az utoljára harminc éve énekelt Eric Clapton-refréneket . Bolond egy délután volt. Emese meg Zoli indulás előtt még a konyhában nyöszörögte a kihűlt kávét, anyám aggódóan figyelte az időjárás-jelentést, magam meg a fényképezőgépet ellenőriztem, nehogy lemerüljön az akku, vagy tele legyen a kártya.

350 kilóméter, párás hegycsúcsok, poros ösvények, füsttől rezgő levegő, kavargó Aranyos, Szolcsva didergő dombjai.

Minden benzint, cigit és Eric Claptont megért, hogy ebben a feszült családban történt végre valami.

Vannak boldog pillanatok. Vannak, és azok is fájnak, mert ilyenkor tudjuk, hogy még sokáig fogunk éhezni a következőre. Önsanyargató család vagyunk. Szeretjük kínozni magunkat és egymást. Béke legfeljebb akkor lehetett a házban legutóbb, amikor mindenki szét volt széledve, a házban pedig valamely, kövületnek számító nagyszülő tett-vett egyedül. Feszült és magányos család vagyunk. Nem a család magányos, hanem a tagjai.

Ünnepnapokon, ha sikerül legalább félig összeszerveződni, előbb-utóbb mindenki szétszéled egy-egy szobába – még szerencse, hogy annyi sok szoba van. Anyámat majdnem mindenki bántja, majdnem teljesen megérdemelten. Kapkodó, arrogáns bírálkozása, számonkérő hangneme és szemtelen tapintatlansága minden halandót kihoz a sodrából. Kivéve nagyapát – tőle tanulta. Azonkívül mérhetetlenül önfeláldozó, annyira erőltetve, hogy ezzel is kihoz mindenkit a sodrából. Alighanem nekünk köszönheti, hogy egész nap feszült. Minden szervezetlenségét kárpótolni látszik az élettapasztalata és a háziasszonyokra jellemző gyakorlatiassága. Kőkemény harckedvet örököltem tőle. Minden fontos neki, ami nem róla szól, talán ezért olyan nehéz lerázni. Soha nem fogja elvágni a köldökzsinórt.

Mit nem adnék, ha egyszer meghallgatna és elgondolkozna azon, amit mondok neki.

Mit mondhatnék még? Az önfeledtség nálunk egyenlő a felelőtlenséggel, a komolytalansággal. A komolyság valami különösen tiszteletben tartott fogalom, nálunk valami görcsös állapothoz hasonlíthat, mint amikor az ember lenyel hosszában egy szép nagy szőlőkarót és ezért kénytelen tökételetesen egyenes háttal élni. Nem tudompontosan leírni, csak elképzelni, mert a szüleim rám valahogy mindig az ellenkezőjét mondták. Szegény fejem. Még szerencse, hogy emellett még javíthatatlan is vagyok. Van remény.

Apám a komoly (l. a fenti meghatározást) eszmék embere, szerinte az ember beszéljen tömören, éljen mértékletesen, jó református módjára. Annyira nem mer beleszólni a család nőtagjai között folyó vitákba, hogy egy idő után észre sem veszik, hogy ott van. Mindenki fél tőle, mert lappangó, majd kitörő haragja robban és nagyon hangos. Ez olyankor fordul elő, mikor sarokba szorítják. Tulajdonképpen ezzel leplezi tehetetlenségét. Állandó belső konfliktusban él önmagával, a fiatalabb generációval és az információs forradalommal. Nem mondta soha de tudni lehet, hogy visszasírja a múlt rendszert, amikor volt munkája, éltek a szülei és mindenki itthon volt. Anyám szerint balek, maga szerint becsületes, szerintem önzetlen és régimódi. Vele lehet beszélgetni, arra viszont még nem sikerült rájönnöm, hogy valaha beszélgettek-e anyámmal. Tőle örököltem a tartást. Remélem, nem hozok rá szégyent.

So long. Mindig várjuk a következő kirándulást.